A hagyományok

A hagyományok 

Az eredeti születési családomban sose kérdőjeleződött meg bennem, miért eszünk vasárnap húslevest, húsvét hétfőn sonkát és miért olyan viccesek a felnőttek egy idő után a disznóölésen.  

Mert beleszülettem egy családba – hagyományokba. Aztán jött a kamaszkorom és eleve legszívesebben átaludtam volna a vasárnapi ebédeket, mentem volna gitározni húsvét hétfőn a barátaimhoz a parkba és hallani se akartam nagycsaládi összejövetelekről, de puffogva részt vettem rajtuk.  

Huszonévesen, kerestem a helyem, két tér közt lebegtem, jó is leülni húslevesezni, de még jobb másnaposkodni. Menő volt a disznóvágás, erőltetett a húsvét hétfő.  

A kisfiam születésével újabb szakaszba léptem, megszületett a saját családom. Nem is tudom mi vezérelt, hogy mikor kétéves volt, elvittem a Bábszínházba a Diótörőre karácsony előtt és tisztán él a kép bennem, hogy készítettünk egy közös fotót és elküldtem anyukámnak, „első” képaláírással. És valahogy minden évben készült egy „diótörős” kép. Bábszínházak után jött a MÜPA a Szegedi Kortárs Balettel pár évig, majd a Nemzeti Táncszínház, tavaly online néztük meg a közvetítést és idén először megnéztük a nagyelőadást az Erkel színházban. Családi hagyomány teremtődött, spontánul, szeretetben, minőségi idővel. Nem kérdés, hogy megnézzük-e majd sokadjára évek múltán is és az sem kérdés, hogy változni fogunk. Közben a szófogadó és szaloncukorral motivált kisfiamból korakamaszkorban lévő kitűrt inges kisiskolás lett, akik most lelkesen várta, milyen lesz a háromórás előadás. Lesz majd biztos olyan, hogy duzzogva kullog mellettem, hogy minek megint megnézni. Lesz amikor majd szerelmesen fogja nézni a balerinákat és remélem lesz olyan is amikor az unokáim is mellettem fognak ülni. És a hagyományra fogok gondolni, szeretettel.